Egy véletlennel kezdődött. Már lemondtam arról, amit egy áprilisban foglalt nyári turistaút adhat. Augusztus volt. Balatoni kikapcsolódásra még volna idő, de látok itt egy másik pompás lehetőséget, egy utat Borneóra.
Igen, Borneó. Két hét túra az őserdőben, rizspálinkázás bennszülöttekkel autentikus hosszúházakban, és persze rengeteg esővel. Ez a blog azonban mégis egy másik balesetről szól. Szól a tervről, a tervezhetetlenről, és az emberekről akik ezt az egész bonyodalmat maguknak okozzák.
Sándort Borneón ismertem meg. A világ egyik leggyönyörűbb táján beszélt és beszélt, végtelenül, de nem amúgy szószátyár módjára, hanem mint egy mesemondó, olyan ismeretlen világokról és emberekről, mint amilyen számomra akkor Borneó is volt. Jómagam lelkesen fotóztam ezalatt, vagy épp azzal küzdöttem, hogy objektívem párásodása mennyire mossa el a kontúrokat. Amikor is Sándor azt mondja:„Te Szilááárd, te olyan képeket fogsz ott csinálni, hogy el…”. Nos, az ezt követő jelzős szerkezetek végül is lényegtelenek, ám ezen a ponton Sándor meséje Polinéziai szigetekről szólt, és egy fesztiválról.
A szigetek neve Marquises, mi nevezzük csak Markézinek, ahol minden negyedik évben összegyűlnek a környező szigetcsoportok lakói ősi táncaikat lejteni, jellegzetes ételeiket elkészíteni, csak úgy egymásnak. Mindezt teszik négy napig.
Egy év múlva…
Útra kelünk Bécsbe, hogy Párizs – Los Angeles – Papeete útvonalon eljussunk Tahitire, Francia Polinézia központjába. 2007. november 24-ét írunk, reggel 6 óra van. A technológia jelen állása szerint nincs a telefonomban GPS vevő Google térképpel, amit nehéz lehet elképzelni éppúgy, mint a mai nemzedéknek azt, hogy gyerekkorunkban nem volt mobiltelefon sem. Épp ezért itt mondanék köszönetet a Lonly Planet stábjának, hogy még írnak útikönyveket, és kívánom e gesztus részemről tartson ki akkor is, amikor némely elévült információ morzsa hitelével szembesülök.
